Jókai Mór (1825-1904)
    
1825. február 18-án született Révkomáromban, nemesi, értelmiségi családban. Apja Ásvay-Jókay József ügyvéd és árvagyám, édesanyja Paulay Mária. Két idõsebb testvére: Károly és Eszter. 1835 õszén Pozsonyba került cseregyermekként két tanévre németet tanulni. Pozsonyból hazatérve szülõvárosában végzi a gimnáziumi osztályokat. Szabadidejében nyelveket tanul tanárától és a késõbbi sógorától, Valy Ferenctõl.

1837 októberében meghal apja. Ekkor Valy Ferenc veszi át nevelését, aki felismeri tanítványa tehetségét, rendszeresen tanítja nyelvekre, stilisztikai és retorikai ismeretekre és elhatározza, hogy írót nevel belõle.

1841-ben, tizenhat éves korában a pápai kollégium diákja lesz, ahol filozófiát tanul. Itt keletkezik elsõ fennmaradt alkotása, az Istenítélet és itt ismerkedik meg barátjával, Petrovics (Petõfi) Sándorral.

1842-ben Kecskemétre megy jogot tanulni. Az itt töltött két évrõl írja: "Kecskemét tett engem íróvá, testben-lélekben itt frissültem fel, itt erõsödtem meg.", ugyanis itt érte az elsõ irodalmi siker A zsidó fiú címû drámájával, melyet a Magyar Tudományos Akadémia - Vörösmarty, Bajza stb. - dicséretben részesít.

1844-tõl Komáromban, majd Pesten folytatott jogi gyakorlatot 1846 végéig. Ezen idõszakban megjelent novellái és Hétköznapok 1846 címû regénye végképp eljegyzik az irodalommal, Petõfinek legjobb barátjává, fegyvertársává teszik.

1847. július elsejétõl az Életképek címû lapot szerkesztette, annak 1848-as megszûnéséig.

1848. március 1.5-én a forradalmi ifjúság egyik vezetõ alakja, a tömeg mozgatója és szónoka, a tizenkét pont szerkesztõje. Március 15.-én este szövõdik kapcsolata Laborfalvi Róza színésznõvel, a Nemzeti Színház örömmámorban úszó Bánk Bán elõadásán, kivel augusztusban kötnek házasságot. 1848 szeptemberében megszakad Petõfivel való barátsága, hiszen Jókai azokkal tart, akik hajlamosak az egyezkedésre, és ezt a radikális Petõfi legkevésbé barátainak bocsátja meg. Elkíséri Kossuthot alföldi toborzóútjára, október közepén Kossuth Csernátonyval együtt a bécsi felkelõkhöz küldi.

1849. február 22.-én Debrecenben megindítja a békepárti Esti Lapokat. Április utolján visszatér Pestre, szerkeszti a Pesti Hírlapot s a fõvárosi Esti Lapokat a trónfosztás szellemében.

1849. július 8-án ismét menekül Pestrõl. Útjának majd bujdosásának állomásai: Kecskemét, Szeged, Arad, Nagyszalonta, Arad, Gyula, Miskolc, Tardona. Bujdosik, amíg felesége — Laborfalvi Róza, a kor ünnepelt színésznõje — jól használható hamis papírokat szerez neki. Ezekkel vészeli át az életveszélyes idõszakot. Egy ideig álnéven ír, de végre írhat saját nevén is.
Közben elválik Laborfalvi Rózától, de igazából ekkor kezdõdik a Jókai-romantika diadalútja. Az 1850-es évektõl kezdõdõen felidézi szinte az egész nemzeti történelmet.

Képzelete kiapadhatatlan, meseszövése bravúros, stílusa gördülékeny, szellemes. Regényeit ontja (Csataképek, Egy bujdosó naplója, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán), lapokat alapít és szerkeszt. A Vasárnapi Újság, majd az Igazmondó szerkesztõje, az Üstökös, a Hon alapítója.

1858. decemberében a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagjává, majd 1860-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választják. 1861-tõl országgyûlési képviselõ, minek folytán megismerkedik Tisza Kálmánnal, a késõbbi miniszterelnökkel, kinek beáll pártjába is. Az 1860-as években jelennek meg az Elátkozott család, Szegény gazdagok, Az új földesúr, Mire megvénülünk, Politikai divatok, A szerelem bolondjai, és fõként A kõszívû ember fiai címû regényei.

1875-tõl kezdve szándéktalanul kormánypártivá lett, mivel Tiszát nevezik ki miniszterelnöknek, így a politika terén Jókai egyre jobban fordul kételkedésbe.

Az 1870-es években születnek meg Az arany ember, Jövõ század regénye, Fekete gyémántok címû regényei.

1884-ben közeli ismeretségbe kerül Rudolf trónörökössel, elvállalja a tõle kezdeményezett Az 0sztrák-Magyar Monarchia írásban és képben magyarországi részének szerkesztését. A sorozat 1901-ig folyik.

1890 márciusában lemond Tisza Kálmán, ez végképp elidegeníti a politizálástól. De írói alkotásai terén, A tengerszemû hölgy címû mûve elnyeri az MTA százaranyas Péczely-díját, az elsõ jelentõs irodalmi díjat az író életében, melyet egy újabb követ 1898-ban a Sárga rózsáért.

1896-ban megbukik az országgyûlési választáson, de 1897-ben Ferenc József kinevezi a fõrendiházba.

1899. szeptember 16.-án,  hetvenöt éves korában újra nõsül, feleségül veszi a húszéves Grósz (Nagy) Bellát. Ezért országszerte támadják, meghasonlik rokonságával.

1900 júniusában Bellával megtekinti a párizsi világkiállítást.

1902. október 13-14-én Nagyvárad társadalma ünnepli, ekkor találkozik Ady Endrével is.

1904. május 5-én órakor rövid szenvedés után tüdõgyulladásban halt meg Budapesten.
Jókai Mór irodalmunk legolvasottabb és legtermékenyebb regényírója, helye kétségtelenül literatúránk klasszikusai között van. Az õ munkássága teremtette meg Magyarországon a modern értelemben vett olvasóközönséget. Jókai a magyart regényolvasóvá, a regényt magyarrá tette. Betetõzõje a romantikának, de túl is lépte azt. Jókai a magyar nyelv egyik legnagyobb mûvésze, s a sajátos Jókai-stílus rendkívül sokféle stílusrétegbõl tevõdik össze, illetve sokféle közlésmódot, beszédhagyományt ötvöz. Sajátja a jogi végzettséggel is összefüggõ, a klasszikus retorika alakzatain formálódott szónokias beszédmód. Különösen leírásaiban a romantika hömpölygõen zenei stíluseszménye az uralkodó. Párbeszédei - a közlés funkciójától függõen - életteliek. Sokféle szókincsrétegbõl merít: a latinos alapozottságú hivatalos-jogi nyelv lexikája éppúgy sajátja, mint a tudatosan gyûjtött és használt népnyelvi, tájnyelvi fordulatok, szólások és szólásmondások. Valószínûleg õ az elsõ magyar író, aki a stílusok és stílushatások vegyítését jellemzésre, leírásra és hangulatkeltésre egyaránt használni tudta.

Jókai Mór máig maradandó pályaképét a kortárs-utód Mikszáth Kálmán írta meg 1907-ben, Jókai Mór élete és kora címmel, melyben egyebek mellett a következõt írja az író-óriásról:"Kétség se fér hozzá, hogy egy csodás, jó és ártatlan ember volt, finom lelkû, tele gyöngédséggel és érzékenységgel - az elõbbit sokszor mutatta meg és szerette ezt csattanós jelenetekben tenni, mintegy a külsõ hatásra is számítva, de az utóbbit gondosan rejtegette. Haragot nem tartott senki ellen, a bosszút nem ösmerte. Lelke olyan volt, mint egy sima tó, hullámait szabad szemmel észre nem vehette senki, pedig bizonyára mozgott az és gyûrûzött."